A halva született harmadik ikertestvér. Nyilvános beszéd a nemlétező romániai magyar tánckutatásról a hatvanas-nyolcvanas években/ Public discourse about dance research, an inexistent discipline, in the communist period in Romania

Többféleképpen lehet tudománytörténetet művelni. Az egyik megközelítés szerint a tudomány összefügg mindenkori társadalmi környezetével, a domináns beszédmódokkal, a politikai berendezkedéssel, a finanszírozási mechanizmusokkal és így tovább. Az angolszász hagyományban általánosan elfogadott gyakorlat például, hogy az antropológia megjelenésének körülményeit a gyarmati rendszer terjedésével szoros összefüggésben  vizsgálják, vagy a hatvanas években kialakult önreflexív fordulatot a vietnami háború ellenében kialakult társadalmi forrongásokkal kapcsolják össze. Közép-keleteurópában a folklórkutatást a nemzeti romantika ideológiája által mozgatott társadalmi átalakulások gyermekének tarthatjuk.

A társadalmi kontextusnak mindig, minden korszakban magyarázó értéke lehet tehát, de talán még könnyebben elfogadható ez a szempont, ha a volt kommunista blokkba szorult országok tudományos életét vizsgáljuk. A volt kommunista országokban, és így Romániában is az intézményrendszer erőteljesen központosított irányítása, szabályozása, működésének korlátozása viszonylag egyszerűen nyomonkövethető, a sajtót és könyvkiadást uraló cenzúra miatt a nyilvánosságra jutott témába vágó szövegek száma pedig elég kicsi. Nem szeretném azt állítani, hogy az elmúlt politikai rendszer alatt működő tudományos életet kizárólag a felsorolt két tényező - a politikai irányítás által köpontosított intézményrendszer és a nyomtatott formában megjelent közbeszéd - alapján teljességében értelmezni lehetne. Kétségtelenül egy egész sor más tényező legalább annyira befolyásolta a tudomány  alakulását, mint ezek. A felszínen levő publikus adatokat és ezen belül a nyilvános közbeszédet azonban magyarázó értékűnek tekintem, és azok elemzését önmagukban is relevánsnak tartom.

Ezzel a dolgozattal egy ritkább feladatra vállalkoztam: egy olyan résztudomány jellegzetességeit vizsgálom, amelyik nem is létezett. A szocialista Romániában soha ki nem alakult magyar nyelvű tánctudományról szól ez a dolgozat, pontosabban a róla kialakult nyilvános közbeszédről. Bár a tudományágnak - több szórványos egyéni teljesítményen túl - nem sikerült az említett korszakban és az említett térségben intézményesülnie, születése körül igen sokan bábáskodtak, közírók, folkloristák cikkeztek annak fölöttébb szükséges voltáról. Ennek a korabeli romániai sajtóban megjelent közbeszédnek az elemzése során jutottam arra a következtetésre, hogy a tánctudomány itteni meggyökeresedésének egyik akadálya éppen a róla kialakított közgondolkodásban rejlik. A tánctudomány, a "harmadik iker" (a népzenetudomány és a népköltészet harmadik kistestvére) meglátásom szerint azért született halva, mert a vele szembe kialakult elvárások nem is biztosították annak életképességét, pontosabban elképzelt formájában pótolható volt más, nem tudományos tevékenységekkel.

A hiány megfogalmazása

Az 1970-es évek elején egyre sűrűbben jelennek meg a romániai magyar sajtóban az autohtón tánctudomány hiányát fájlaló cikkek. "Hazai tudományos népi tánckutatásról magyar viszonylatban alig beszélhetünk." írja Pávai István. "Nemzetiségi táncfolklórunknak országunkban nincs szakembere, aki tudósként, hivatali feladatként európai szintű képzettség birtokában foglalkozzék táncainkkal", mondja Béres Katalin. (1972) A tudomány megjelenésének a késlekedése nem egyszer erős érzelmi reakciókat vált ki, ami úgy fogalmazódik meg, mint például  "Aggódunk és várjuk a megoldást.", vagy "Tarthatatlan állapot! [hogy tudniilik még nem jelent meg táncírás könyv]" - írja László Ferenc. (1977)

Milyennek képzelték el és hogyan lokalizálták a várakozók a tánctudományt? Természetesnek vett kiindulópontja az általam elemzett diskurzusnak az az - egyébként Kelet-Európában általános gyakorlat szerint kialakult - alapvetés, hogy a tánc kutatása tulajdonképpen egyet jelent a "néptánckutatással", és ezáltal annak a nagyobb tudománynak a részét képezi, amelyik a nép kultúráját, pontosabban annak szóbeli és zenei művészetét regisztrálja és mutatja fel. A "néptánc" két - Faragó József szóhasználata szerint - másik, idősebb "ikertestvérével", a "népköltészettel" és a "népzenével" együtt alkot egy teljes egységet ebben a felfogásban. (Pontosabban alkotna, ha kiteljesedne.) "Míg népköltészetünk és népzenénk ügye egész köztudatunkban kezdi elfoglalni az őt megillető helyet, addig a harmadik ikertestvérnek, a néptáncnak, szinte-szinte nincs szakirodalma: gyűjtemények és tanulmányok, tervek és jelentések, viták és kritikák." - írja FARAGÓ (1973. 1003-1004.)

A néptánckutatás ugyanakkor egy más szinten szoros kapcsolatban van e beszédmód szerint magával a néptáncolással, illetve ennek különböző, az elemzett korszakban működő megvalósulásaival. Még jobban sarkítva, a tánckutatás szükségességéről valójában szinte kivétel nélkül a néptáncolásról szóló beszélgetésekben, vitákban kerül szó. Az imaginárius néptánckutatást végsősoron alkalmazott tudományként képzelték el, amelyik a néptáncmozgalmat hivatott kiszolgálni, támogatni. "Végső soron a néptánckutatás eredményein múlik egész népi táncmozgalmunk tartalma, iránya és minősége." , mondja FARAGÓ (1973) A néptánc kutatása és reprezentatív felhasználása együttesen szolgált (volna) egy magasabb célt: ezt a magasabb célt többféleképpen fogalmazták meg a néptáncmozgalom különböző megvalósulásainak aktivistái, propagálói, egy dologban azonban egyetértettek.

A néptánckutatás nem szakmai kérdés, hanem közügy...

A hetvenes-nyolcvanas években, bár, mint látni fogjuk, nem mindenben egyetértve, a közírók a néptánckutatást ehhez mérten nem szűken vett szakmai kérdésnek, hanem egyöntetűen közügynek tartották. "A szakembereknek fő a fejük, de a folklór jelene és jövője már nemcsak az ő szakmai kérdésük." (Faragó 1967. 637.) A néptánckutatás "sorsa korántsem csak külön, a koreográfusok és általában a folkloristák szakmai gondja, hanem a romániai magyar nemzetiség egyik közügye, s mint ilyen, az országos ügyek egyike. Folklórkutatásunk szaktudományi ágaink messze túl, ép ezáltal nyer művelődéspolitikai, politikai jelentőséget." (Faragó József: Jegyzetek néptánckutatásunk ügyében. Korunk XXXII. évf. 7. sz. 1973 júl.  (1003-1011.) 1004.) "... nem lehet közönbös ... a folklórkutatás állapota... indokolt. hogy a romániai magyar folklórkutatást nemcsak a folkloristák ügyének, mégcsak nem is kizárólag tudományos-szakmai feladatnak, hanem nemzetiségi s ezen át országos közügynek tekintsük." írja több helyen is Faragó (1980.)

A néptánckutatás hiányáról folytatott viták a legritkábban tartalmaztak szakmai érveket, és nem igen esett utalás az intézményes rendszer hiányosságaira sem. Romániában 1944 és 1989 között csak egy éven keresztül dolgozott akadémiai kutatóintézetben hivatásos tánckutató. Elekes Dénest, aki 1949-ben a Művelődési Minisztérium Bukaresben alapitott Folklórintézetének kolozsvári osztályán dolgozott, Faragó József váltotta fel, aki a későbbiekben talán a leggyakrabban írt a néptánckutatás hiányának káros következményeiről. A pártellenőrzés alatt tartott sajtóban valószínűleg nehezen lehetett volna a kutatói illetve oktatási intézményrendszert kritizálni, mint ahogyan lehetetlen volt a szóban forgó tudományágat nemzetközi kontextusában emlegetni. (Saját tapasztalatomból tudom, hogy a nyolcvanas években a Korunkban, illetve a Kriterion könyvkiadónál nem lehetett utalni a Románián kívül megjelent szakirodalomra, így a magyarországi publikációkra sem.) A tudományosság kritériumai ebben a szövegkörnyezetben másodlagos, részben technikai jellegű szükségletek maradnak, mint amilyen a filmzőgép használatának szükségessége, vagy a Lábán-Knust féle táncírás ismerete, amit a magyarországi tánckutatás eredményeinek ismeretében például Könczei Ádám, illetve Pávai István említenek. Nem folyik "néptáncaink szervezett, rendszeres és tudományos igényű, szinkronizált filmezése" , mondja Könczei Ádám (1973). .A szakértők nélkülözik.. "a táncfolklorista minősítés elnyeréséhez szükséges ismereteket, s az ilyen minőségben való tevékenykedéshez nélkülözhetetlen tudományos módszereket, mint pl. a Lábán-Knust-féle táncírást." (Pávai)

A néptánckutatás, mint a tömegmozgalom irányítója

A néptánc az elemzett korszakban elsősorban annak a tömegmozgalomnak az alapköve volt, amely a népi kultúrát volt hivatott reprezentálni, bevallottan politikai célzattal. Mivel a nyilvánosságban megjelent szövegeket önmagukban elemzem, nem tudom, hogy a domináns állampolitikai elvek felvállalása mennyiben történt a hatalom nyomására, illetve mennyiben képezte belső meggyőződés tárgyát. A hetvenes években mindenesetre comme il faut volt a néptáncról úgy beszélni, mint a hazafias nevelés eszközéről, a szocialista öntudat kiépítésének alapanyagáról. A néptánc és általában a népi kultúra átpolitizált szemlélete természetesen ennél sokkal összetettebb volt, különböző motívumokból, és ezek különböző kombinációiból épült fel. A központi motívumok nem egyetlen egy ideologikus beszédmód részei voltak, a kommunisztikus diskurzus érdekes módon ötvöződött egy a megelőző korszakot uraló nemzeti értékrenddel, és végül mindkettőt átszőtte a nemzetiségi lét reprezentációját szolgáló szövegezési mód. Ez a többféle ideológia, bár sok pontban összhangba hozható volt, gyakran homályos, többértelmű beszédmódhoz vezetett. A nem egynemű, nem egyjelentésű fogalmak felsorolásszerű, egyenértékű használata kettős beszédet alakított ki: "A néptánc a nemzeti-nemzetiségi kultúrának, egy nép évszázadok során felhalmozott szellemi kincseinek legszervesebb része, s mint ilyen, a hazafias nevelésnek, önmagunk megismerésének és megbecsülésének is egyik leghatásosabb eszköze, hiszen közhely, hogy a táncban gyönyörködni mindenki szeret, s a néptánc hatásfoka hatványozottabb." írja Kelemen Ferenc: (Töprengések táncművészetünkről Korunk XXXVII. évf. 7. sz. 1973 júl. 1039.) "Folklórunk méltó tudományos feltárásának és értékelésének elmulasztása ugyanis nemzetiségi kultúránkat apasztja, és ezáltal az ország művelődési kincsestárát is szegényiti. A tervszerű, tudományos folklórkutatás viszont reális nemzetiségi önismeretünket szolgálja, szocialista nemzetiségi öntudatunkat, szülőföld- és hazaszeretetünket erősiti; kultúránkat és az egész ország kultúráját gyarapitja.", mondja Faragó József. (Jegyzetek néptánckutatásunk ügyében Korunk XXXII. évf. 7. sz. 1973 júl. 1003-1011. 1004.) A nemzeti illetve a nemzetiségi kultúra kötőjeles egymás mellett említése, a néptáncnak az olyatén értelmezése, ami szerint egyaránt az egész nép kincse (anélkül, hogy a nép fogalmának pontosabb tartalmát tisztázták volna), a hazafias nevelés eszköze, de ugyanakkor a nemzetiségi önismeret és az önbecsülés eszköze: mindez a konfúzió a szocialista nemzeti hazafiság és a nemzetiségi identitáshoz való ragaszkodás két különálló diskurzusának ötvözéséből fakad. A néptánc így egyszerre lesz a kisebbségi ügye, országos ügy, illetve a szocialista állampárt ügye, anélkül, hogy a különböző érdekszférák közötti kapcsolatokra fény derülne.

Balogh Edgár szövegei példázzák talán a legélesebben azt a kommunista rezsim által propagált doktrínát, amely - egyfajta demokratikus látszatot keltve - a társadalomtudományos kutatást teljesen alárendeli annak a jelenségnek, amit közművelődésként nevez meg. Ebben a látásmódban a tudomány művelése egyenértékű a műkedveléssel, és mindkettő az úgynevezett "új ember" megalkotását szolgálja. "Minket az új ember társadalmi megteremtésében ez nem elégit ki, s az aktiv élmény, a cselekedtetés jellemképző jelentősége bátorit fel arra a megállapitasra, hogy a közművelődés legjelentősebb eszköze, módszere és megvalósitása a műkedvelés. Igen, a műkedvelő szavalás, írás, színjátszás, fényképezés, filmezés, képző- és iparművészet, a megtáncolt tánc, megénekelt ének, megzenélt zene, a tudományos disputa és kisérletezés, az amatőr gyűjtögetés, az egyéni és tömegsport." - mondja Balogh Edgár. :(A népi kultúra újratermelése, Korunk. XXVI. 5. Sz. 1976 május. 621-626. 622.)  Az új ember azt a szocialista rendszer által kitermelt ideáltípust testesíti meg - fiktív módon -, aki a burzsoázia passzív műélvezőjével szemben tevékenyen részt vesz a művészet művelésében. Ennek a szintén imaginárius új embernek a tömegmozgalom termékeként kellett volna megjelennie. "Jelenleg kutatóinknak nagy figyelmet kell szentelniük a művészeti tömegmozgalomnak, e téren különleges feladatok hárulnak rájuk." mivel ez eszköze "az egyéniség újszerű kiformálása"-nak, írja Andrei Bucşan, a bukaresti Akadémia tánckutatója. (1973.)

A helyes műsorpolitika emlegetése, amelyik az "egészséges egyéniség"-ek, a "boldog emberség" kialakulásához vezethet, gyakran elhangzott a vezető pozíciókban levő folkloristák, nemzetiségi vezetők szájából. "... a folklór megőrzése és felvirágoztatása a szocialista rendszerben állami művelődéspolitikai feladat....." , írja Faragó (1980.) Faragó József, a Kolozsvári Folklórintézet munkatársa, Kós Károly, a kolozsvári Néprajzi Múzeum munkatársa és Balogh Edgár, a Korunk folyóirat akkori főszerkesztője hasonló frazeológiát használ ebben a témában.

A kommunista Románia hetvenes-nyolcvanas éveiben a közművelődés nem az egyének vagy közösségek önművelését jelentette, hanem egy központilag irányított, szakértők bevonásával lebonyolított, országos intézményrendszerrel rendelkező tömegmozgalmat. A közművelődésen "intézményes művelést értenek", a szakértőknek "bele" kell "szólniuk a folyamatokba", "irányitaniuk", "felülvizsgálniuk" kell azokat. A szakértők (népművelők) tulajdonképpen pártfeladatoknak felelnek meg, amikor dolgukat végzik, és kötelességük együttműködni a különböző közművelődési és kutatói intézetekkel. Ugyanez fordítva is érvényes: a tudományos kutatók és intézményeik feladata a tömegmozgalom felvállalása, mivel azonban ők nagyobb szakértelemmel bírnak, tulajdonképpeni feladatuk a tömegmozgalom irányítása és ellenőrzése. A gyakorlatban a szerepek egybemosódtak, a kultúrpropagandista, a gyűjtő, a szakirányitó, a kutató feladatkörei egymásba játszottak, gyakran egyazon személy látta el ezeket. A központi irányítás elvének elfogadása egy alapvetően paternalisztikus szemlélettel függött össze, ami abból a hitből táplálkozott, hogy a nép - bár öntudatlanul ő volt a nemzeti/szocialista haza kincsinek letéteményese - nem volt képes egyedül sáfárkodni vele, hanem külső, felülről jött segítségre volt szüksége, ahhoz, hogy - bár ez eléggé irónikusan hangzik - megvalósítsa önmagát. A közművelés helyesen arra utal - mondja Balogh Edgár -,  "hogy egyén és közösség - segítségünkkel - felismerje, bévülről kiművelje, kulturálisan megvalósitsa magát." (Balogh Edgár: A népi kultúra újratermelése. Korunk. XXVI. 5. Sz. 1976 május. 621-626. 621.)

Ennek a nagyszabású művelődéspolitikának a víziójában a tánckutatás és a néptáncmozgalom egymásnak alárendelt területei egy egységes egészet képeztek, és együttesen egy magasabb célt szolgáltak: a folklór továbbéltetését, ami az új ember nevelését szolgálta. A tudományos kutatás finalitása tehát a néptáncnak a tudományosságon kívüli szférában való reprezentációja volt. "A folklór, fejlődésének ebben a szakaszában, a könyvek lapjai mellett a színpadon, a rádióban, a televizióban éli új életét.", írja Faragó József. (1967. 637.) A kutatók feladata ebben a felépítésben a táncok - központilag irányított - rendszerszerű összegyűjtése, valamint a mozgalom felügyelete annak érdekében, hogy a színpadi reprezentációra kerülő táncok megfelelő minőségűek legyenek. "A néptáncok tervszerű, nagyarányú összegyűjtése és tanulmányozása tánctudományunk és táncművészetünk olyan alfája meg ómegája, amelytől mindig el kell indulnunk, és amelyhez mindig vissza kell térnünk.", mondja Faragó József (1973) Mindkét feladatkörben az imaginárius tánckutató legfőbb tevékenysége a népi kultúra megtisztítása a "folklór-szennyeződéstől", mivel az idők folyamán felesleges üledékek lepték el. "Nincs most helye, hogy a kapitalista korszakban bomlásnak indult régebbi - feudális vagy prefeudális, esetleg éppen őskommunisztikus - népi kultúra szintén nem spontán keletkezéstörténetével s létrehozó tényezőivel [...] foglalkozzunk,         számunkra most csak az lényeges, hogy a folklór- és szokásmaradványokban kollektív elemek őrződtek meg, falu, táj, nép élet- és munkaformáinak autochton és kommunális vonásai. Ezek miatt természetes, hogy a népművelés szívesen hajol mai szakaszában is a népköltészet, népművészet, népszokások modellkincse felé, tudományosan megtisztítva azt  felesleges üledékektől - torzulásoktól, s bekapcsolva a mai életforma új közösségi lehetőségeibe." írja Kós Károly. (624) Az utóbbi időben kötelezővé vált ellenőrzés, reméljük, hamarosan kedvező hatással lesz olyan területen, ahol a szakértelem, a jó ízlés és az ítélőképesség hiánya oly sokszor vezetett úgynevezett >>folklór-szennyeződéshez<<. A szakemberek együttműködése a népi táncot gyakran a maga eredetiségéből kivetkőztető hivatásos és műkedvelő együttesekkel, valamint a koreográfiai kiadványok ellenőrzése kétségtelenül haladást jelent majd népi műveltségünk értékesítésében." , mondja Andrei Bucşan: (A román népi táncművészet tudományos kutatása (Korunk XXXII. évf. 7.sz. 1973 júl. (1016.) "A korszerű, intenziv néprajzkutatás napfényre hozza népi műveltségünk közös általános rétegét, azt a kezdeti egységes tőkét, amelyből a további fejlődés során minden újabb hajtás sarjadt." Ifj. Kós Károly 1968 (Népi kultúránk egyetemes vonásai. Korunk XXVII. 1.sz. jan. 63. old.)

A kommunista ideológia tanítása, miszerint a folklór értékei az őskommunisztikus múltból származnak, ráépült a nemzeti ideológia azon doktrínájára, miszerint a folklór magában őrzi az egykori etnikus kultúra tisztaságát. Bár az első tanítás alapvetően internacionalista jellegű, a másik pedig etnikus töltetű, a szocializmus korszakában sikeresen összeegyeztethetőek voltak a már említett homályos, kettős beszéd által. Végsősoron mindkét ideológiai alapelvből ugyanaz következett: a népi kultúrát meg kell tisztítani, és folyamatosan tisztán kell tartani.

A két doktrína összemosódásából keletkezett újabb változat egyik továbbgondolója Faragó József, aki felvázolta az úgynevezett szervezett, illetve szuperorganikus folklór elméletét. Ebben az elképzelésben a folklór szerves korszaka lezárult, a szocialista rendszerben ki kell alakulnia a szervezett folklórnak, ami a tömegkultúrának egy sajátos válfaja, és amelynek a kialakítása a szakemberek feladata. "Mivel ugyanis a folklór megőrzése és felvirágoztatása a szocialista rendszerben állami művelődéspolitikai feladat, a parasztság néhai szerves (organikus) folklórját rohamosan felváltja a tömegek szervezett (szupraorganikus) folklórja: megkezdődött a folklór történeti fejlődésének egy merőben más minőségű, irányitott korszaka, amely a hagyományos folklórt teljesen magába olvasztja" (Faragó 1979) Ebben a végsőkig átpolitizált utópiában a kutatók feladatköre már teljesen egybeesik a pártirányítás alatt álló kultúraktivistáékkal, végsősoron feleslegessé téve egy különálló autonóm intézményes keretet.

A tánckutatás, mint a népi együttesek feladata...

Mint tudjuk, a kommunista rezsimben - az említett kivételtől eltekintve - Romániában nem létezett sem egyetemi szintű magyar táncelméleti oktatás, sem akadémiai szintű intézményes kutatási keret magyar kutatók számára. Jól ismerjük azt a körülményt is, hogy a külföldön való tanulás lehetősége szinte kizárt volt, valamint, hogy a nemzetközi tudományos kapcsolatokat nagyrészt informálisan lehetett ápolni. Ilyen körülmények között szaktudományos kutatás valójában nagyon nehezen jöhetett volna létre. Mindezekről a hátrányokról az akkori közbeszéd azonban nem igen szólt, részben valószínűleg a cenzúra szorítása miatt, részben viszont talán azért is, mert az elképzelt tánckutatással szembe támasztott feladatok betöltésére nem is igazán volt szükség kimondott kutatókra. Mivel a tánckutatást nem autonóm tudományágként képzelték el, hanem a táncmozgalom szerves részeként, magától adódott, hogy művelését azoktól kérték számon, akik már eleve a mozgalom szereplői voltak.

A tánccal tehát nem tudományos képzettségű kutatók, hanem népi együttesek, tömegmozgalmi intézetek alkalmazottai foglalkoztak, a közbeszédben ezeknek a személyeknek a tudományos képzését, valamint intézményeik infrastrukturális fejlesztését kérték számon. A néptánckutatás "Művelői nem hivatásos folkloristák, hanem népi együttesek koreográfusai vagy táncmozgalmi irányitok, a gyűjtés nem szakintézetekben, hanem néhány táncegyüttes, valamint a Népi Alkotások  és Művészeti Tömegmozgalom Megyei Irányitó Központjának keretében folyik. A kiadványok nem tudományos, hanem elsősorban gyakorlati: táncművészeti és táncmozgalmi célokat szolgálnak ..." (Faragó 1980) "Ilyen körülmények közt néptánckutatásunk terhét koreográfusaink hordozzák, akiknek a száma viszont országosan is, nemzetiségi viszonylatban is sokszorosan meghaladja a hivatásos folklórkutatókét." (Faragó József)  "A romániai magyar koreográfusok felé irányuló akkori igényeink közben megsokszorozódtak", "szembetűnő" volt "ugyanis, hogy népköltészeti és népzenekutatásunk tudományos és tudománynépszerűsítő eredményeihez, sikereihez mérten koreográfusaink többsége jobbára még mindig csak a színpadon "vágja ki a pontot, annál kevésbé a sajtóban és a könyvkiadásban. - a tánckutatás lemaradása egész folklórkutatásunkat hátrafelé húzza..." az a fordulat a legfontosabb, "h. koreográfusaink papirra vessék mindazt, ami a fejükben meg a lábukban van" írja több helyen Faragó József.

Ez a fából vaskarika fordulat, hogy tudniillik a tudományos kutatást olyanoktól kérték számon, akiknek nem volt hivatásuk, de képzettségük sem hozzá, felemás helyzetet hozott létre. Ahelyett, hogy a megfelelő intézményes rendszer hiányosságáról beszéltek volna, a népi együtteseket, illetve az ott dolgozó koreográfusokat, szakirányítókat ostorozták, hogy végezzenek terepmunkát, azaz "gyűjtsenek", hozzanak létre arhívumot, képezzék át magukat, hogy alkalmasak legyenek tudományos kutatásra is. Zeno Vancea Kelemen Ferenc írásában közölt kritikája szerint a Maros együttes hibája többek között az volt, hogy "A mai napig sem sikerült létrehozniuk, a többi hasonló hivatásos együttes mintájára, egy önálló házi filmtárat gyűjtéseikből ... . Ha az együttesek gyűjtetének "ma dúsgazdag táncadattárunk lenne - akadémiai kutatók és költségvetések nélkül, mondja ugyanott.

Ugyanakkor sok koreográfus az adott helyzetben hajlamos volt felvállalni a tőle számon kért szaktudományos szerepkört - megfelelő képzés és lehetőségek nélkül - , és ez további kritikákat vont maga után. "Sajnos, azt a nagyon fontos követelményt, hogy minden szakember a maga területén állandóan tökéletesitse, bővitse tudását, alkakmazkodjon korunk szinvonalához, nem tartja magára érvényesnek sok olyan táncoktató, aki máskülönben népi tánc-szakértőnek vallja magát. Mert, ha elismeri, hogy csupán néptáncfeldolgozó, táncoktató, akkor esetleg nélkülözheti a táncfolklorista minősités elnyeréséhez szükséges ismereteket, s az ilyen minőségben való tevékenykedéshez nélkülözhetetlen tudományos módszereket...." írja Pávai István.

A tudományos módszerek nélkülözhetősége...

A hetvenes-nyolcvanas években a romániai magyarság körében a tánc újabb, kisebb nyilvánosságnak örvendő közbeszédek témájává vált, a kialakuló táncházmozgalom újabb jelentésekekkel ruházta fel. A táncházmozgalom aktivistáinak néha a földalatti mozgalmakhoz hasonlítható együttműködése a magyarországi akadémiai kutatókkal új kezdetek lehetőségét villantotta fel. Mindezek azonban más dolgozatok témáját képezik. A Martin György, a Tinka bácsi által kezdeményezett tudományos együttműködés abban a nehéz, politikailag ellehetetlenülő korszakban már nem vezethetett egy helyi tudományos kutatás intézményesüléséhez.

Maradt a néptánc reprezentatív, politikai céloknak alárendelt propagálása, ami a szípadon, a táncosok lábán sokkal hatásosabb volt, mintha a ballada- és népzenegyűjtemények mintájára - az idősebb ikertestvérek nyomán -, porosodó publikációk hasábjain kiolvashatatlan hieroglifák formájában jutott volna közkézre. A tudományos kérdések ilyen körülmények között fölöslegek maradtak, és a harmadik iker soha nem támadt fel.